Elindultunk a csobánkai cserkészparkba portyázni. A Batthyány térről Pomázig HÉV-vel, onnan VOLÁN busszal mentünk Csobánkára. Innen kirándulni indultunk.

Mi a piros úton mentünk végig. Eleinte a falu határában, azután az erdőben. Gyönyörű látvány volt a rügyező ágakat látni, s alattuk időnként megpihenni. A Kevély-nyerget keresztezve indult a hegymászás a Nagy-Kevélyre. Míg a sziklás talajt tapostuk a természet szépségét csodáltuk: egy kisebb zöld színű tavat és egy fát, melynek mohával fedett ágai fotel formát alakítottak. Majd a Nagy-Kevély tetején megpihentünk, elfogyasztottuk ebédünket, és a szép kilátásban gyönyörködtünk.

Később folytattuk utunkat a piros jelzésen és a hegy lábánál áttértünk a piros négyzetre. Itt is volt bőven látnivaló. a hóvirágok tengere volt az amit nem egyszer megcsodáltunk. A sárga jelzésre áttérve a Kis-Kevély oldalában mentünk végig. Utunk során megpillantottunk egy tágas nagy barlangot. Be is merészkedtünk, míg a fény engedte. Kirándulásunkat tovább folytatva elértük a falu határát. Innen már csak végig a falu szélén mentünk, és nem sokára elértük a Cserkészparkot.

A 11 km-es túra után egy kis pihenőt tartottunk, majd sokat játszottunk. Éppen csak a vacsora miatt hagytunk egy kis szünetet. Jól esett egy kis konzerv a fáradalmas nap után. Az első napot imával zártuk, majd ágyainkban elrendeződve álomba merültünk.

A következő nap zenére keltünk. Fél 8-kor már a reggelihez láttunk hozzá. A fél 9-es mise előtt még játszani is volt időnk. A szentmisét István atya tartotta. Ezek után megint csak játszásba fogtunk. Azután az elszáradt nád kitaposásával foglalatoskodtunk. Egy nagy halomba hordtuk össze a száraz nádat és az azt körülvevő száraz giz-gazt. Az ebéd után sietnünk kellett a buszhoz, mely Pomázig vitt minket.

Ágota

Minden jel arra mutat, hogy idén is megérkezett a tavasz! Kidugták a fejüket a hóvirágok is, meg persze mi is, a városmajori cserkészek. Végre napsütésben indulhattunk portyázni!

Irány Csobánka, vár minket a Cserkészpark! Miután a „weekend bus” több menetben leszállította a csapatot, könnyített felszerelésben őrsönként indultunk portyázni a környéken.

Voltak akik megállás nélkül végighajtották az útvonalat, majd büszkén döngették a mellüket, (no meg a bakancsaikat, hogy megszabadítsák a sártól). De jól érezték magukat azok is akik az első forrásnál már megálltak, hogy mélyebb ismereteket szerezzenek őrsvezetőjüktől a tűzgyújtás fortélyairól. Egy biztos, túra közben volt mese, vicc és „horror”, amit persze sosem kell komolyan venni fényes nappal az erdőben, ahol már éledezik a természet.

A délután már a közös játék jegyében telt. Fogóztunk, kidobósoztunk, így előre levezettük felesleges energiáinkat, emiatt bírtuk ki nyugton az énektanulást. A közös játékot mindenki nagyon élvezte, ennél már csak a meleg vacsorának volt nagyobb sikere. Lefekvésig hat csapatban próbáltunk megfelelni a kvíz játék csavaros kérdéseire. Ebben ki is merültünk annyira, hogy különösebb gond nélkül, este tízre elcsendesedett a tábor. Másnap gyönyörű vasárnapra ébredtünk. Még az előző napi, kissé szikkadt, másnapos szendvicseinket is örömmel majszoltuk el.

A reggeli tábori szentmisét István atya mutatta be. Ezután nem maradt más hátra, mint a cserkészpark rendbetétele, fahordás stb. és persze a játék. Az izgalmas métakörök után őrsönként indultunk haza. Kicsit sárosan de sok-sok élménnyel megpakolva érkeztünk meg.

Jó lett volna még pár napig együtt cipelni a hátizsákot és élvezni a természetet, a vidám társaságot és a szép időt!

Toncsi

megjelent a Városmajor Híradó 2009. húsvéti számában

Mindez Verőcén történt, az általános iskolában, az év első napjaiban, ahol a téli táborhoz szállást kaptak a majori cserkészek. Miközben a trójaiak az emeleten lapultak, a kisebbek elkezdték keresni őket. Úgy tűnik, hogy nem egészen jó helyen, mert annak ellenére, hogy jó tíz kilómétert gyalogoltak, nem lelték meg őket! Cserében viszont meleg tea és vacsora várta őket, és egy izgalmas éjjeli akadályverseny, ami során görög nevet kapott mindenki. Az indulásra várva az őrsök hozzákezdtek egy-egy „igazi” görög hajó elkészítéséhez.

Mindezen megpróbáltatások után elcsigázva dőlt bele ki-ki a hálózsákjába. Kivéve azt, aki ezt a „felesleges” felszerelési darabot otthon hagyta. Rajta másnap az egyik helyi cserkész segített. Köszi, Benedek!). Illetve mégsem mindenki… Ugyanis a nagyobbak –kihasználva a hely adta lehetőséget– egy kis éjjeli tornatermi focival múlatták az időt.

Reggel a nagyobbak –Lőrinc felejthetetlen zenés ébresztője után– gyorsan készülődtek, mert indult a versengés: nekik kellett előbb elérni a havas erdőkön és hegyeken át a nógrádi várat, amit Trójává kellett alakítani… Ez sikerült is, így a megérkező kisebbeket nagyméretű Trója felirat fogadta. Természetesen a várostrom sem maradt el, aminek a végén –szégyen a futás, de néha hasznos– a trójaiak elmenekültek. Ám ez csak csel volt részükről, mert hazasietve (jó 10 kilóméter megtétele után) az iskolában rendezkedtek be ismét védelemre. Ám az átfázott akhájoknak nem volt kedvük falovat gyártani, inkább vacsorázni akartak… Ezek a mai fiatalok! J

Másnap reggel a helyi templomot töltöttük meg olyannyira, hogy még a karzaton is csak szorongani lehetett. A szentmise után takarítottunk, rendet raktunk, és az épület átadását követve már csak a vonatot kellett elérnünk. A délelőtt folyamán befejezett gályák is épségben hazaértek, így megcsodálhatók a csapatotthonban.

Hp

Csak semmi kényelem
Először a múlt és a jelen összahasonlítása volt a téma.
- A hajdani városi mozgalom mára országossá duzzadt, és a csapatokba bevesznek már lányokat is. Persze nem csak ez változott az „őscserkészet” óta. Mások a mai gyerekek igényei, más, izgalmasabb programokkal lehet megszólítani őket – mondja a parancsnok. Hajdan sokkal több szervezett programban vettek részt a csapattagok, ma viszont – a kényelmes élet átka – a téli táborba is csak kevesen jönnek el, mert ott hideg van és ki tudja, milyen más megpróbáltatások is várhatnak a kólán, s csipszen edződött ifiakra.
- Az egyetlen célunk, hogy a programjavaslatainkkal fölülmúljuk a gyerekek ingerküszöbét. Fontos, hogy felelősséggel ruházzuk fel őket, vigyázzanak magukra és egymásra. És olyan élményekkel lássuk el őket, ami meghatározó számukra. Büszkék arra, hogy egyedül felmásztak, fát vágtak, tüzet raktak, ha a közben a kezüket is elvágták, azt is úgy kezelik, mint egy harci sérülést.
- Gondolom, ilyesmi nem túl gyakran fordul elő…
- Én tizenkét éve csinálom, azóta két kisebb sérülés volt, az egyik foci során. A gyerekek vigyáznak magukra, ha hagyják őket. Itt mindenki mindenkit ismer, ez még jobban működik, mint egy nagy csapatnál. No meg mindig velük van néhány gimnazista, ők az őrsvezetők, illetve idősebb parancsnokok is elkísérik a csapatokat a túrákra.

A szultán serege
- Mi a célja a túráknak és ott mit szabad, mit nem?
– A lehetőségeknek mindig a józanság szab határt. Nem szabad engedni, hogy „fenegyerekeskedjenek” a srácok, tartalommal kell megtöltenünk a feladatokat. A túrázásokkal sokkal közelebb kerülnek a természethez. A túrázás és táborozás ezzel együtt csak egy eszköz, amelynek segítségével lelkiismeretesebbek lesznek, talpraesettebek és remélem, okosabbak. Olyan feladatokat kapnak, ami történelmi ismereteiket is gazdagítja, honismereti játékokban vesznek részt Ősszel például a szultán toborzott a seregébe embereket a csapatból, most Oglu aga párviadalát szervezték meg, Fekete Istvánból, illetve „A koppányi aga testmentumából” készültek fel és megnéztük a diósgyőri várat. Az együtt töltött időnek az is egy eredménye, hogy egy tartós közösség kovácsolódik a csapatból. Van például egy ’89-es lánycsapat, akiket csak úgy nevezünk, hogy baba-mama klub. A hajdani cserkészlányok közben férjhez mentek, gyermeket szültek és most is rendszeresen találkoznak. Vagy ott vannak a Viperák, akik ugyan csak fél évente találkoznak, de mindig nyomon követik, hogy a hajdani csapattársaknak hogy megy a sora. A Zrínyi, illetve maga a cserkészmozgalom a középiskolásoknak és egyetemistáknak is feladatot ad. Mi úgy hívjuk a nagyobbakat; vándorok. Nekik az a dolguk, hogy járják a világot és tanuljanak, aztán élményeiket osszák meg a többiekkel. Számukra egyébként teaházat szervezünk, ahol a családtervezésről van szó, világjáró klub keretében nagy utazásokról tartanak élménybeszámolót, idén pedig a legnagyobb vallások képviselői tartanak előadásokat.
- Apropó, vallás. Csak azok jöhetnek ide, akik hisznek Istenben?
– Mi csak felkínáljuk a lehetőséget, hogy mindenki közelebb kerüljön Istenhez. Jöhetnek olyanok is, akik nem részesültek vallási nevelésben. A közösség, illetve az itt gyűjtött élmények általában mindenkire hatással vannak.

Erdőtűz és homokzsákok
– Mi a jelentősége az egyenruhának?
– Sokan azt hiszik, mi mindig egyenruhában vagyunk. Ez tévedés. Sokszor rögtön az iskola után kezdődnek az összejövetelek. Ilyenkor sincs egyenruha. Nagyobb cserkésztalákozókon, táborokban, vagy túrák alkalmával viszont felvesszük. Ez is erősíti az összetartozást. És a külső rendezettség belső rendet is teremt. A gyerekek jó érzéssel veszik föl, számukra rangot ad ide tartozni.
- Miből tartják fenn a csapatot?
– Itt nincs tagdíj. Csak az önkormányzat, vagy a módosabb szülők támogatására számíthatunk. Illetve pályázatokat írunk… Az így befolyt összegből aztán segítünk a sokgyermekeseknek a nyári táborozást kifizetni, vagy beszerezzük a túrákhoz szükséges kellékeket, ha éppen még szükség van valamire. Ha meg gyorsan kellene egy kis segítség, akkor a csapatvezetők benyúlnak a zsebükbe és kész. Ezt csak így lehet csinálni.
- Gondolom, az elmúlt tizenkét év alatt rengeteg élmény jött össze a cserkészeknek is és a parancsnokuknak is…
– Azt lehetetlen lenne mind felsorolni. Itt minden program egy kaland. Az egyik őrs néhány éve az Alföldön túrázgatott. Egy erdőtűz kellős közepébe „csöppentek” A vége az lett, hogy ők is segítettek oltani. Máskor a szürkületben egy mufloncsorda vágtatott el mellettünk az erdőben, a csoport néhány méterről nézte végig a többszáz állat vonulását. De gyűjtöttünk és vittünk már segélyszállítmányt a NATO által bombázott Tótfaluba, voltunk Máltán egy „kultúrnyaraláson”, vagy segítettünk homokzsákot tölteni Visegrádon, amikor áradt a Duna…

a cikk teljes szövegét itt olvashatod!

Második felvonás. Mármint a majori cserkésznyárból…
Az előző évekhez hasonlóan az augusztus volt a táborok fő időszaka számunkra. A kiscserkészeink a bernecebaráti plébániát szállták meg, felelevenítve egyes népmeséket. Fantáziájukat kellőképpen megmozgatta a helyi betyár: Sisa Pista. Életét, versbe szedve, így összegezték a Vadgesztenyék, a Pókok és a Mosómedvék:

Sisa Pista lovagol,

Hejj de felveri a port.

Gyere Marcsi szedd össze,

És az útról söpörd le!

Rózsa Sándor cimborája

Szegényeknek barátja.

A gazdagot kirabolja,

És az árváknak adja.

Sisa Pista aratni megy,

Learatja a búzát,

Felesége otthon

Készíti a vacsorát.

Sisa Pista tanyája,

Ott van kinna a határban,

Juhai, borjai

Legelnek szép sorjába.

Híres betyár vagyok,

Sisa az én nevem,

13 megye régen keres engem.

Fújd el jó szél, fújd el

hosszú utca porát,

hogy fel ne ismerjék

Sisa Pisa nyomát.

Sisa Pista híres legény,

Nem valami pipogya,

Jó a szíve, és nem gonosz,>

Csak a sorsa mostoha.

Rézfokosa istencsapás,

Két szemének sugara,

Az égbeli villámlás.

Sisa Pista azt üzente,

Elfogyott a győri keksze.

Ha mégegyszer azt üzeni,

Még két zacskót kéne venni,

40 százalék gabona,

80 gramm mézzel.

Táboruk közepén, „természetesen” az egyetlen esős napon, a kicsik meglátogatták az erdei sátortábort, így a szerencsét próbálni induló vándrolegények (és leányok) az Óperenciás tenger közepén, hogy-hogy nem Kolombuszék hajójába ütköztek… Lett is nagy hejehuja, ismerkedés és közös ebédkészítés belőle…
A kiscserkészek hazaérkezése után kerekedtek fel a legnagyobbak, hogy a Börzsönyön, és a hegység legmagasabb csúcsain keresztül harmadnapra megérkezzenek a táborba. A drégelyi vár romjainál töltött éjszaka nem csak a kilátást és a hullócsillagokat élvezhették, hanem a hajnal kiadós esőt is… De az azt követő felhőjáték jelentős kárpótlást jelentett az elázott hálózsákokért. Mikor a táborhelyre értek, a legénységnek se híre, se hamva nem volt. Így mire a matrózok előkerültek, szegény Kolombuszt és két spanyol gráciát az árbóchoz kötöztetek a benszülöttek. Az őket őrző katonákat lemészárolták, kinek balta állt ki a fejéből, kinek nyílvessző a hasából. Sőt volt akit éppen a parázs fölött pirítottak…
Az értünk elmondott imákat köszönjük a kedves Testéreknek, és a továbbiakban is kérjük ezt a segítséget, mert az évközi idő is sok élményt, programot tartogat számunkra!

Hp

Várreg és Bárna

A Kedves Olvasók már megbarátkozhattak az első betűszóval, amely a több mint évtizedes múltra visszatekintő VÁRosmajori REGösnap, azaz a majori cserkészek rendezte kézművesnap, rövidítése. Ám idén kivételesen nem az advent első vasárnapja előtti szombaton került sor erre, mert ez az időpont a kerületi biblia-nap miatt foglalt volt. Így november 8-án telt meg a Kistemplom kb. 170 résztvevővel, akik nádsípot, mézeskalácsot, gyertyát készíthettek, agyagozhattak, gyöngyöt fűzhettek, rézdrótból készíthettek ékszereket. Természetesen volt mese és játék is a délelőtt folyamán, illetve a csapat tagjai által készített szendvicsek is maradéktalanul elfogytak.
Az esti mise után a nagyobbaké volt a terep, akik a vendégművészekkel kibővített majori „illetékességű” Kabóca Együttes zenéjére ropták a néptáncokat – hajnalig. Pontosabban az utolsó buszok indulásáig, mert ekkor a közel 50 résztvevő szedelődzködni kezdett… A szervezők, a zenekart is beleértve, pedig takarítani, kismisére berendezni….

Bárna kevésbé ismert, kis zsákfalu Salgótarján mellett, ahol a plébánián kaptunk helyet az őszi kétnapos kirándulásunk számára. Az időjárás csak részben volt őszi, mert délután az első hó is megérkezett, de ez nem zavarta meg a kirándulást. Amely közben igen nehéz feladattal kellett megbirkózni: Daidalosz kért levélben segítséget, a saját és fia, Ikarosz, szárnyainak elkészítéséhez. Tollakra volt szüksége… Sajnos egy fél szárnyra is csak jóindulattal elegendő tollat találtunk, bár egyesek néhány tyúk megkopasztására is kísérletet tettek, a gazda enyhe (?) rosszallása következtében, eredménytelenül.
A délutáni szentmise is sok meglepetést tartogatott, mert a résztvevők többsége még nem vett részt olyan szentmisén, ahol az atya háttal misézik, és nem látott olyan templomot, ahol még megvan az áldoztatórács is …
Vacsora után hatalmas kereskedés kezdődött a görög világ valutáival és árúival, aminek árfolyama időről időre változott, sőt rablók is keserítették a szegény poliszlakó életét. Bár aki profi volt a kő-papír-ollóban, az eredménnyel vehette fel velük a küzdelmet! Volt olyan csapat amelyik az induló 100 drachmáról, közel 5 millióra növelte vagyonát a játék végére. Lehet, hogy a plébániaépítésbe is be kellene vonni őket?
Másnap némi nehézség leküzdése után eljutottunk a Minotaurusz föld alatti labirintusába is. Ezt a kevésbé fantáziadús honpolgárok salgótarjáni bányászati múzeumként ismerik. Igen tanulságos volt a közel 50 perces föld alatti séta, amely során egy olyan bányában járhattunk egy idős bányász vezetésével, amelynek 75 kilóméter hosszú járatrendszere van… A bikafejű szörnyet végül nem leltük meg, de helyette láthattunk bányalovakat, frontfejtést, lejtaknát, és pár perces csenddel adózhattunk a bányában életét vesztett soktucat honfitársunk emlékének is. Tegyük hozzá nem először, mert egyszer már jártunk itt, de akkor jelenlegi parancsnokunk még egy volt a sok egyszerű cserkész közül…

Grynaeus András

Hp

November (október…) 28-án találkoztunk a Keletiben. Azaz, hogy találkoztunk volna. Ugyanis Laci csak vasárnap tudott lejönni (bátyja esküvője miatt), a Peti meg a szokásos 5 perc késés után nem érkezett meg. Aztán csörgött a Hp mobilja, na és ki az? Hát persze, hogy Peti. Aztán kiderült, hogy a Nyugatiban van. De sebaj, mindig jól jön, ha az embernek van egy apukája, pláne, ha autóval hajlandó őt elvinni a Zemplénbe. Így aztán Peti kétórás üldözés után ért utol minket.
Valószínűleg elég fura látványt nyújthattunk, de egyeseket nem rémisztett el az sem, hogy a fűrészt becsomagolatlanul lóbálta a Peti, és a Máté a balta élét próbálgatta, amikor megkérdezték, hogy mikor megy a vonat.
A röpke 6 km-et secperc alatt lenyomtuk (ennyit kellett gyalogolni a gönci vasútálomás és a kulcsosház között), birtokba vettük a házat, megállapítottuk, hogy nagyon jó, csak olyan rumlit hagytak a szlovákok (akik előttünk ott éjszakáztak), hogy nyihaha. Mondta a ló, aki ott lakott a kert végében, és meg akarta enni a Mártont, mert éhes volt. Mindig.
Szóval ha már ott voltunk, akkor elmentünk kirándulni. Felmásztunk egy pálos kolostorromhoz, ahol vérbe folytottunk egy illegális ásatást, majd felszaladtunk az Amadé-várba. Itt aztán muszáj volt számháborúzni. A hazaút már jobb volt, mert egy kicsit ránksötétedett. De ha már sötét van, akkor minek menjünk az úton, így aztán levágtunk. Mivel kicsit elegünk volt a sötétből, ezért énekeltünk csak úgy jókedvünkben. Hazaérve zseblámpás alakok kószáltak a ház körül. A sötét miatt nem tudtuk kik ők, így már távolról felszólítottuk őket a műveleti terület elhagyására. Amikor odaértünk, kiderült hogy rendőrök…
Hazaérve aztán már csak fát kellett vágni, két életlen fűrésszel, és egy szekercével. Közben fortyogott a káposztástészta, mert nehogymá’ paprikáskrumplit együnk… (Előzetesen megbeszéltük, hogy estére melyik páros mit főz, és mindenki ennek megfelelően készült.) Ábelt nagyon megszerettük, főleg a (16. születésnapja alkalmábol titokban elkészített) tortája miatt, ami nutella, baracklekvár és piskóta keveréke volt. Innentől új korszak nyílt őrsünk életében, nutelafüggők lettünk.

Búbánatos borongós vasárnapra ébredtünk, és a reggelt máris egy kiadós kukacháborúba fojtottuk. Gyors reggeli után bevágtáztunk Göncre, misére. Mindenki elázott (mert szakadt az eső, és 6 kilométer…), így még bánatosabbak lettünk. Ebből a rezignált hangulatból csak az orgonista bírt minket kizökkenteni, aki akkorát alakított, hogy még most is görcsbe rándulunk, ha eszünkbe jut. Így aztán megalkottuk a falu elképzelését a budapesti cserkészekről. (Bálint szemérmesen hallgatott arról, hogy a szentmise előtt megnéztük a “huszita-ház” néven szereplő múzeumot, amit a gondnok a kedvünkért nyitott ki. És ő megdícsért minket, hogy milyen rendesek, érdeklődők és jól neveltek vagyunk… Hm…)
(A templomnál csatlakozott hozzánk Laci, így végre teljessé vált a létszám!)
Kirándulni nem volt kedvünk (az esőben), így ezt a napot kártyázással, sudokuzással, teázással, holt emberrel (Wass Albert regénye) töltöttük. Este aztán jól megtömtük a hasunkat paprikáskrumplilevessel (Erik és Kristóf főztje kissé -?- hígra sikeredett…). A mai nap szellemi terméseként két mondást könyvelhettünk el: “hülye vagy? két sör lesz”, és “a hogyhogyhogyhogy kamerás mobil!” (Ez utalás az IrígyHónaljMirigy nevű együttes egyik dalára.)

Reggel csudaszép idő, és iszonyatos hideg fogadott minket (-2 fok). Az előző este kirakott marmonkannába belefagyott a benne lévő döglött pele. Nem hagyhattuk ki, hogy ne menjünk el kirándulni, így meglátogattunk Telkibányát, és felvásároltunk az összes kenyeret a faluban (ez 3 kilót jelentett…). A környék sziklaoszlopai alatt nem mehettünk el tétlenül, így hát felmásztunk. Aztán silány trappolássá változott a kirándulás, na persze hangulattal. Otthon folytatódott a szokásos, csak most előkerült egy scrable, meg egy vigyázz6. A nagyonkevés pörkölt elkészült, mind megettük (Laci és Máté eredetileg tejbegrízt akartak csinálni, de erről elég gyorsan és hathatósan “lebeszélődtek”. Így hajnalban beszaladtak a településre (6 km oda…) és bevásároltak. A hentesnél az akciójuk nem sikerült egészen úgy, amit képzelték. Ugyanis nem volt választék… Végül kaptak valamit, jó drágán, aminek a 3 része csont volt… Így a tálaláskor mindenki azt gondolta az egyébként ínycsiklandó pörköltről, hogy ez csak a kóstoló. Aztán jött a kijózanító valóság…), majd alvásra adtuk fejünket. Kialakult a totális közösségtudat, a mai nap mindenki többes szám első személyben beszélt.

Kedden mi mást tehettünk volna, minthogy kirándulunk? Átpattantunk Regécre. Már kintről tudtuk, hogy mi fog bent (a várban) történni. Na vajon? Óriási számháborúba fogtunk. Hazafelé erőst lefelé ment a nap, amikor még volt egy 8 km, csak a vonatig. A Hp stoppolt egy autót, és a Lőrincet, meg engem elvittek a vasútállomásra. Épp elértük a vonatot, így az utolsó párszáz métert kellett csak teljes sötétben megtennünk (és így volt idejük meleg vacsorával, teával és befűtött szobával várni minket). A többiek lekésték a vonatot, busz nem volt már aznap, így másfél óra stoppolásos fagyás után felszálltak a következő vonatra. Hazaérve már majdnem kész vacsora fogadta őket, egy ízesítés alatt álló teával. Laci megtrükközte ügyesből, és megízesítette. A favágók (két hónapja otthagyott) citromjával. Erre akkor jöttünk rá, amikor észrevettük, hogy furcsán darabos a tea…
A vacsorát egy kukoricalevessel nyitottuk, majd túrógombóccal folytatva egy zsolozsmával fejeztük be. Persze a szombat estivel, mert az a legrövidebb (valójában az aznapi kompletoriumot mondtuk…). Ezen a napon eluralkodott a haájájájbárusnyászegín kijelentés.

Még a kakas sem kukorékolt, már talpon voltunk, igaz, kakas nem volt. Gyors mosogatás, pakolás, söprés. Már több napja úgy kellett kezet mosni, hogy előtte betörted a jeget a tálban. A ház rendberakása után mi mást csinálhattunk volna, minthogy számháborúzunk. Nagy öldöklés csaptunk, mindenféle eszközt bevetve a tratktorfelni tankként használásától a pizzai (sic!) ferdebudin át a katonai rádióskocsin keresztül a lóistállóig (ezek mindegyike adott volt az udvaron…). Ez lett a legjobb számháborúnk. Hazafelé beugrottunk a (gönci) bibliamúzeumba.
Megszereztük az aznapi kimeríthetetlen poénbutykost, amiből mindenki húzott rendesen. A vasútállomáson kicsit bosszantottuk a kutyákat, megettünk pár tábla csokit, majd hazavonatoztunk. Az úton végig kártyáztunk, meg sudokuztnuk.
Egy dologban megegyeztünk; ilyen azért még tuti lesz! (Lesz!)

Bálint

a teljes számot itt olvashatod!

A cserkészet alapelgondolása, hogy a gyerekek „ösztönös”, életkori sajátosságként jelentkező, „bandázását” a nevelés szolgálatába állítsa, és ezt felhasználva jó irányba tereljük őket. Ha ezt eredményesen végezzük, akkor nem galerivé, hanem valódi és értékeket átadni tudó közösséggé válnak. Ahhoz hogy ez eredményesen működhessen ügyelnünk kell az egyes korosztályok eltérő igényeire. Így a legkisebbek (7-10 évesek) számára az önállóság megélése és megtanulása a feladat. A 10-15 évesek számára a közösségben való élet és ennek feladatainak elsajátítása a cél, ezért nyáron rájuk nomád táborok várnak. Ezek helyéül általában nehezen megközelíthető, félreeső helyeket választunk minden évben, ahol patak és forrás is van, és ahol a tábor 10-11 napja alatt az életet önellátó módon kell a gyerekeknek biztosítani, természetesen a gimnazista segéd- és kortársvezetők, valamint felnőttek segítségével, támogatásával. A gimnazista korosztály (a „kószák”) tagjainak a már készségszinten megismert önállóságot év közben és nyáron egyaránt használniuk kell, legyen szó gyalogos, kerékpáros vagy vízi mozgótáborról, vagy az élet más területein, pl. a kultúra berkeibe való „kószálásról”. A „vándorok”, a legnagyobbak (egyetemisták, munkába állók) az így elsajátított ismeretek birtokában nagy biztonsággal vállalkozhatnak egy-egy távolabbi (pl. külföldi), vagy kevésbé ismert hazai terület megismerésére, illetve minket körülvevő világ, és közösségek bebarangolására.

Természetesen mindez nem csak a nyárra, a táborra és kirándulásra igaz, hanem az ehhez szorosan kapcsolódó lelki, tudás-, országismeretbeli gyarapodásra is, mely nevelésünk elsődleges célja, és minden más eszközként ezt szolgálja. Még akkor is, ha sikerül teljesen „becsomagolnunk” egy-egy játékba, vagy program, tábor kerettörténetébe.
Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk valósítani, alkalmas vezetőkre van szükségünk. Következetesen ragaszkodunk ahhoz, hogy csak képzett, és az adott feladat elvégzésre alkalmas vezetőink legyenek. És ha ilyen éppen nincs, akkor nem indítunk újabb közösséget, mert ezt a munkát végezni csak jól, vagy sehogy lehet….
Reményeink szerint azok a fiatalokká és felnőttekké cseperedő gyerekek, akik huzamosan köztünk élnek, és végigjárják ezt a sajátos „közösség-iskolát”, kristályosodási pontokká válnak majd környezetükben, és mindazt, amit élmények formájában kaptak és megéltek, átadják a körülöttük kialakuló közösségeknek: egy énekkarnak, egy ministráns csoportnak, egy iskolai osztálynak, egy munkahelyi közösségnek, egy családnak…., vagy egy újabb cserkészközösségnek…
Természetesen mindezt nem tudnánk megtenni az Odaföntvaló támogatása nélkül. Ezért a vezetők rendszeresen közösen is imádkoznak, és ezúton is kérjük a kedves testvéreket, hogy imáikban emlékezzenek meg rólunk, (kis)cserkészekről és vezetőkről egyaránt!

Grynaeus András

A cserkész ahol tud, segít. Így tettünk mi is…
Április 5-én elbuszoztunk Csákvárra, ahol Bailey professzor megosztotta velünk az információit, és volt amelyik őrs GPS segítségével, volt amelyik térképvázlattal a kezében, és volt aki 3D-s térképpel felszerelkezve indult a korongdarabok keresésére. A meteorológusok kegyesek voltak hozzánk és ismét tévedtek, mert a beígért zivatarok elmaradtak, és ragyogó napsütésben, virágszőnyeggel borított erdőkben kereshettük a rejtekeket.
Késődélután kiderült, hogy sikerrel, mert a korong összes darabja előkerül, a professzor összeilleszthette őket, és a korongon lévő, immár elolvasott üzenetnek megfelelően Tikal (rom)város kapujába fektette a korongot. És… A kapu kinyílt, megjelent egy igazi maja, aki megmutatta a maják kincsét, amit csak fél percig szabadott néznünk, mert a látása halálos, mindaddig, míg az ember -István atya segítségével- meg nem tisztul lelkében is, és nem fordul időben az Úristenhez.
Az esti vetélkedő révén mindenki bőséggel részesült a kincsben, és (természetesen szigorúan tudományos célból) megízlelhette annak tartalmát.
Másnap a közeli igen szép tanösvényt jártuk végig, és itt sem maradtunk feladat nélkül, mert a darabokra vágott csoportképeinket kellett összeszedegetni. Ezt összeragasztás után a Csaba 7/b-ben rakjuk ki. Kicsit cikis, hogy nem lett meg mindegyik darab…

Egy héttel később a kiscserkészeink kerekedtek fel, hogy segítsenek meggyógyítani Karakot, aki súlyos beteg lett, és csak egy kis hús menthette meg az életét. Sajnos tást nem találtak, de Vahúr őrködése ellenére sikerült elcsenni a Simabőrűtől egy szál kolbászt. Miután visszaértek a cserkészparki szállásra, Vuk bement Karakhoz, és adott neki a kolbászból. És hatott! Karak Vukra támaszkodva kitámolygott a rókalyukból, de szemmel láthatóan tért vissza az ereje, ahogy fogyott a kolbász… Pár óra múlva már annyira rendben volt, hogy az István atya által bemutatott szentmise végére kukoricalevessel és szilvás gombóccal hálálta meg a segítséget.
A problémák viszont ekkor kezdődtek: ugyanis többen lapos tányért hoztak, amiből kicsit nehézkes villával megenni a levest… Illetve a mélytányérokból is maradéktalanul meg kellett enni a levest, mert ugyanabba a tányérba került a gombóc is… De végül sikerült ezeket a nehézségeket leküzdeni, és már csak a fogmosás volt hátra. Illetve annak a gondnak az orvoslása, hogy Jani nem hozott hálózsákot. Kétnapos kirándulás esetén ez valóban felesleges teher és így nélkülözhető…
Másnap reggel jó korán kelt fel mindenki, mert a kisrókák még nem tanulták meg, hogy addig kell aludni, amíg lehet. A vezetők nagyon remélik, hogy minél előbb sikerül megértetniük ezt, és legközelebb nem kelnek fel 8 helyett 6-kor… A Vuk-kergetős reggeli torna után ebédig folyt a változatos játék, hogy a rendrakás, takarítás és a hazaindulás zárja le a kiscserkészportyát.

Hp

a teljes számot itt olvashatod!

Pont tíz évvel ezelőtt, egy igen hideg (kb. mínusz 20 fok) téli napon, a rengeteg erdő (Bükk-hegység) közepében egy kis házikóban (Farkasgödör kulcsosház) alakult meg a majori cserkészvezetők őrse. A célunk kettős volt: garantálni a minőségi vezetői munkát, illetve a megfáradt vezetőknek kikapcsolódást, továbbképzést és töltődési lehetőséget adni. A névválasztás nem okozott sok gondot, mert mindenki abból indult ki, hogy a mai világban csak egy cserkészvezető olyan “marha”, hogy idejét energiáját, pénzét mások gyermekeinek nevelésére fordítja már tizenévesen… Így némi fazonigazítással váltunk Tulok őrssé.
Hamarosan nemcsak a zászlónk született meg, amit a régi jó szokásoknak megfelelően minden akkori tag varrogatott, hímezgetett egy kicsit (a fiúk is!), hanem egy túrán egy marhakoponyát is összeszedtünk. Majd még egyet…
Azóta Dezső és Rezső elmaradhatatlan részesei a rendezvényeinknek. Az igaz viszont, hogy többször engedtünk a lustaság csábításának, és sem a Grossglockner gleccseréhez, sem a Bihar hegységbe, sem a Vereckei-szoroshoz nem vittük el őket és a máltai tanulmányútból is kimaradtak… Az évfordulóra tekintettel összetrombitáltuk a jelenlegi és egykori őrstagokat. Végül a 24 “igazi” tulokból 23 jött el (még a családosok is!) egy gigantikus (magunk készítette) lakomára és együttlétre. Jókat nevettünk az évtizedes képeken, meg a szpernyolcas kamerával felvett filmrészleteken… A mai aktív vezetőknek komoly erőt ad az a tudat, hogy noha nem nagyon láthatóak, mégis ott állnak mögöttük, figyelnek rájuk azok, akik annakidején őket nevelgették.
Hp

a teljes számot itt olvashatod!

Hp

a teljes számot itt olvashatod!